„Az igazi művészet, a szó egyetemes értelmében, nem tud nem liberális lenni”

Verebes Ernő, a zeneszerző. Verebes Ernő, az író. Verebes Ernő, a dramaturg. Verebes Ernő Zentáról, Verebes Ernő „most Budapesten”.

Verebes Ernő és a Nemzeti Színház, Verebes Ernő és az Újvidéki Színház. Verebes és a színház, Ernő és az exjugoszláv térség, Verebes Ernő a gitár mögött, a könyv mellett, a zongora billentyűin dallamot keresve. Mostanában többet találkozunk Pesten, mint Zentán. A Stexben először véletlenül botlottunk egymásba, másodszorra már oda beszéltük meg a találkozót.

* Értelmiségi család értelmiségi csemetéjeként gyermek- és fiatalkorodban valószínűleg sokat olvastak neked, és színházba is jártál, de most azt meséld el nekem, hogy a színház mikor vált életednek olyan részévé, hogy már nemcsak néző voltál, hanem alkotó?

— Viszonylag korán alakult ez így, bár azt nem mondhatnám, hogy rögtön színházi emberré váltam volna, mert nem is nagyon volt hol. Újvidéken reáltudományokkal kezdtem az eszmélkedésem, technológushallgató voltam, emellé jött be a zene. Később beiratkoztam a zeneakadémiára, ahol zeneszerzés szakon végeztem. Ez volt az, ami által közelebb kerültem a színházhoz, mert már akkoriban meg-meghívtak zenét írni egy-egy darabhoz. Ez lassan épült ki, s nem is tudom megmondani, miért van az, hogy egészen sokáig nem tartottam magam színházi embernek.

* Inkább zeneszerzőnek?

— Olyasvalakinek láttam magam, aki bedolgozik a színházba. Egy íróasztalos vagy zongorás, magányos figurának gondoltam magam, illetve gondolom még ma is. Később azt tapasztaltam, hogy a színház egy olyan terep, amely jót tud tenni annak a habitusnak, amelyben úgy láttam, ki tudok teljesedni. Pedig Balassa Sándor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti (akkor még) Főiskola hangszereléstanára azt mondta, hogy igazi zeneszerző nem ír sem színházi, sem filmzenét, mert az alkalmazott zene. A tiszta zene valójában semmilyen más műfajhoz sem köthető. Ez első hallásra talán túl sarkalatosnak tűnik, de a zene szempontjából nem az, hiszen magát a komponálást, a zenei és a más művészeti formákkal való bánást szerintem csak úgy lehet elsajátítani, ha az embert szigorúan „ráállítják” egy útra, s megtanítják neki, hogyan működik a forma és a tartalom viszonya. Ez nagy kaland volt számomra.

* S az írás?

— Akkoriban kezdtem írogatni is, s érdekes volt összehasonlítani azokat a dolgokat, amelyek a zenében érvényesek tudnak lenni kompozíció szempontjából, majd ezt átértelmezni a szövegre, és megfigyelni, mennyiben rokonítható ez a két művészeti ág. Sokáig azt gondoltam, hogy skizofrén vagyok. Mindig pirulva mondtam, hogy én szöveget is írok, pedig már akkor sem tudtam volna nem írni. De mindmáig a zene az, ami dominál. A színházban minden „nagyítva”, kiterített módon van jelen. Az is egy folyamat, amíg az ember rájön, hogyan működik az esztétika egy darabon belül dramaturgiai szempontból, és mennyire hasonlítható az a zenéhez, hogyan követi a logikai formát, a „töltődés-kisülés egymásutániságát”. De a lényeg ugyanaz. Nagyon sokszor még mindig zenei példákat hozok fel a munkatársaimnak, amikor egy-egy darab készül, melynek történetesen én vagyok a dramaturgja vagy az írója.

* Mintha megcáfolnád a tanárod ama kijelentését, hogy színházi (alkalmazott) zenét igazi zeneszerző nem ír…

— Ez a ’90-es évek elején volt, és akkor ezt elhittem, helyet adtam neki. De azóta azt látom, hogy egy olyan fúziós folyamat megy végbe a művészeti ágak között, hogy ilyen alapon már nem lehet gondolkodni. A zene súlya nem így mérendő. Színházi zene is lehet külön meghallgatásra érdemes. A filmzene esetében ez mindennapi gyakorlat. Morricone, Badalamenti, Philip Glass és még nagyon sokan remek zenét írtak filmekhez. Kiváló komponisták, akik kipróbálták magukat egy olyan közegben, ahol a zene sok más mindennel köt házasságot. Jó házasságot. Nem utálja ki egyik művészeti ág a másikat, hanem erősíti. Nem a különbségeket kell nézni, hanem azokat a szakmai ismérveket, amelyek által a zene úgy tud beilleszkedni egy előadásba, hogy például szinte alig hallható. Sok módon passzolhat egy zene egy előadáshoz. Ezeket a vonulatokat nagyon érdekes kikísérletezni. Hogy mikor mi és mennyi kell.

* Nemzeti Színház, Budapest. Már négy éve ennek az intézménynek vagy a dramaturgja. Hogyan lépett ez be az életedbe?

— Mindez a Vidnyánszky Attila rendezővel való ismeretségnek, barátságnak köszönhető. Ő Beregszászban született, Kijevben fejezte be a főiskolát, s érdekes módon egészen 1991-ig szinte csak orosz rendezései voltak. Számára nagy reveláció volt a magyar nyelvterületen való megjelenés, s az egyik első ilyen alkalomra éppen Zentán került sor. Machiavelli Mandragóráját vittük színre 1991-ben, én írtam hozzá a zenét. Ott ismerkedtünk meg, s ebből egy olyan jó munkakapcsolat bontakozott ki, hogy az egyik versemből (Sardaffass, a hímboszorkány) íratott velem egy drámát, melyet megrendezett, és egy sikeres előadás született belőle. Több mint százszor játszotta a beregszászi társulat. Ezt követte a Kioldás című darab, és lassan kialakult köztünk egy író/zeneszerző-rendező kapcsolat. 1998-ban Hubay Miklósnak a Nizsinszkiről szóló, Hová lett a rózsa lelke című előadásához írtam zenét, aztán pedig az Ember tragédiájához, melyet ötször rendezett Vidnyánszky, s mindegyikben ott voltam, hol a régi zenémmel, hol pedig valami újat téve hozzá. Ez a nagyon nyílt munkakapcsolat azóta is tart, csakhogy immár a Nemzeti Színházon belül. Minden rendező más világot képvisel, de ő volt az, aki bevitt a színházba, és tudatosította bennem, hogy most itt a helyem.

* S most úgy érzed, jó helyen vagy, szeretsz itt dolgozni. Ha viszont nem így volna, mit csinálnál szívesen?

— Nagy váltás volt számomra ez a meghívás. Az emberben ott a drukk, hogy mégiscsak a Nemzeti... És itt most függetlenítenék attól, hogy Magyarországon milyenek voltak annak idején a viszonyok. Ennek a színháznak az ügye akkoriban nagyon kiélezett volt, ki kellett tartani mellette, hiszen úgy tűnt, hogy a magyar megosztottság, mely mindmáig érezhető, nem az én pályám. Sem szakmailag, sem erkölcsileg nem hiszem, hogy délvidékiként oly módon el tudnék köteleződni, hogy a vasat verve képes legyek beszűkíteni magam egyetlen politikai irányzat mellé. Az értékrendemet nyilván sohasem hazudtolta meg a Nemzeti Színház, de azt nem mondanám, hogy tetőtől talpig konzervatív ember vagyok. Különben is, ezek csak szavak. Mindig azt vallottam, hogy az igazi művészet, a szó egyetemes értelmében, nem tud nem liberális lenni. Emellett most is kiállok, s kaptam is már hideget-meleget emiatt, de nem foglalkozom vele túl sokat. Vallom az alapértékeknek a valamilyen nemes eszme felé húzó erejét. Az eszmei és az esztétikai értékek nagyon közel állnak egymáshoz. Az ember élete folyamán kialakult hitvallása nagyon komplex. Itt rokonítható a művészi esztétikum, a közéleti mivolt, a hitbéli kérdések s egy sor olyan dolog, amely nem tud létezni a másik nélkül. Ilyen szempontból nyilván minden ember máshogy van összerakva, de jobb, ha nem menekülünk ezektől a kérdésektől, hanem próbáljuk felfedezni magunkban az őszinteség legmagasabb fokát. Mert hitelesség nélkül semmi sem működik.

* Mennyi teret és időt ad a Nemzeti Színház arra, hogy a saját egyéb projektumaidon dolgozz?

— Ezeket a feladatokat elsősorban a fejemben próbálom egyeztetni egymással. Igazából minden munkám ide húz. Megpróbálom úgy felfogni a színházat, hogy szabadságom talajává váljék. Hogy ugyanabban a szobában tudjak ugyanolyan kedvvel és energiával több mindent csinálni. A munkáim — például egy szinopszis megírása, szereposztás, az évad kialakítása, egy darab meghúzása, olvasás vagy hozzáírás — valahol mind egy bugyorból jönnek. A munkaidőm 0—24. Mint mindenkit, egy időben engem is vonzott a szabadúszói státusz, de nem azért, mert ki akarok vonulni a világból, hanem azért, mert ez egy nagyon tiszta megfogalmazása annak a létformának, amelyben az ember mástól függetlenül tudja kialakítani ars poeticáját.

* Min dolgozol most?

— A Nemzeti repertoárját illetően a tavalyi évadom elég sűrű és szép volt, három darabban működhettem közre. Mint író a Don Quijotében, mint színpadra átíró dramaturg Krúdy Szindbádjában, s volt még egy Nušić-dráma is, a Miniszter felesége, melyet én fordítottam, illetve részben át is írtam. Szép feladatok várnak rám a jövő évadban is, például egy Jean Cocteau-drámán, a Szent szörnyetegeken dolgozom majd mint dramaturg, Dér András rendező mellett. A színházon kívül pedig a Gerendák című darabomat májusban bemutatta a Beregszászi Megyei Magyar Drámai Színház, illetve Újvidéken most van folyamatban Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című szövegének a színpadra állítása. Ennek adaptálása is nagyon nagy élmény volt, örülök, hogy elvállaltam. Aleksandar Popovski macedón rendezővel nagyon jó kapcsolat alakult ki kettőnk között. Fontos nekem, hogy az Újvidéki Színházban is jelen lehetek, mert amióta a Nemzetiben vagyok, sokat járom a Balkánt, az exjugoszláv tagköztársaságokat, ahonnan előadásokat hívok meg a Nemzeti Színház MITEM Fesztiváljára. Azt érzem, hogy nagyon jó a viszony e két égtáj között, és még sok a kiaknázatlan kapcsolat.

„A zentaiságom nem szenvedett csorbát…”

Beszélgetés Verebes Ernővel, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgjával

Zenta község napja és a zentai csata háromszázhuszadik évfordulója alkalmából polgármesteri jubileumi díszoklevelet vehetett át Verebes Ernő zeneszerző, költő, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, aki Zenta művészeti életének fellendítéséért és a zentai csata emlékének művészi megörökítéséért érdemelte ki az elismerést. A díj kapcsán a múlt tapasztalatairól, a jelen feladatairól és a jövő kihívásairól beszélgettünk.

– A Zenta község napja és a zentai csata háromszázhuszadik évfordulója alkalmából nekem ítélt jubileumi díszoklevél nagyon megtisztelő számomra, ugyanis úgy érzem, a munkám elismerése mellett ez a díj annak bizonyítéka is egyben, hogy a zentaiságom nem szenvedett csorbát azzal, hogy már nem élek Zentán, hiszen én mind a mai napig zentai maradtam. Kevés nagyobb dolog van annál – és ezért is vagyok rendkívül hálás a városomnak ezért az elismerésért –, hogy így tartanak számon.

A díjat Zenta művészeti életének fellendítéséért és a zentai csata emlékének művészi megörökítéséért érdemelted ki. Azok kedvéért, akik esetleg nem rendelkeznek naprakész információkkal a munkásságodról, elevenítsük fel, hogy milyen tevékenységeket ölel fel a zentai csata emlékének művészi megörökítése!

– Ez egy több éven át tartó folyamatot ölel fel, hiszen írtam dalt és verset a zentai csatáról, valamint született egy oratóriumszerűség is, amelyet Kontra Ferenccel közösen alkottunk meg, igaz, hogy ez elsősorban az 1991-es zentai béketüntetések témáját dolgozza fel, de ezt olyan módon teszi meg, hogy az akkori eseményeket párhuzamba állítja a zentai csatával. Ezenkívül írtam egy kantátát is, ezt be is mutatták a Kis Szent Teréz-templom alapkőletételénél. Ez egy 1573-ból származó pálos zsoltároskönyv alapján íródott, ebből olyan szövegrészeket válogattam ki, amelyekben Dávid perlekedik Istennel. Ez egy szimfonikus zenekarra írt mű, Magyarországon is játszották. Azt hiszem, elsősorban ezek azok a műveim, amelyek a zentai csatához, illetve a csata emlékének megörökítéséhez kötődnek.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, alapvetően zeneszerző vagy, mégis inkább szerzőnek szereted magad titulálni, mivel a zene mellett a szövegekkel is foglalkozol. Jelenleg melyik van inkább előtérben az életedben, egyáltalán hogyan egészíti ki egymást a kettő?

– Úgy érzem, ezek mára már teljesen összeértek, bennem ugyanis mind kevésbé jelennek meg különálló kategóriaként. Ebben talán a színháznak is van némi szerepe, hiszen a színház az, ahol minden összeér, nemcsak a szöveg és a zene, hanem a látvány és sok egyéb dolog is. Azok a kísérletek, amelyeket tervként fogalmaztam meg magamnak, most már kezdenek olyan módon is megvalósulni, hogy kezdem egyre tisztábban látni az egyes munkáim közötti összefüggéseket, és ezáltal megkomponálódik az egyes munkáim sorozata is. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mikor melyik szöveg után milyen zene jön, illetve azt is, hogy a munkáim tematikailag miként kötődnek egymáshoz, és miként formálódnak életérzéssé.

A zene és a szöveg fúziója, illetve ezen belül a te zenéd és a te szöveged fúziója hogyan valósul meg a mindennapok során abban a munkában, amit a Nemzeti Színházban végzel?

– Elsősorban a darabokban, hiszen ha az ember dramaturgként vesz részt egy születő darab létrejöttében, akkor mindenekelőtt a szöveggel foglalkozik, kezdve az adott szöveg meghúzásától egészen addig, hogy egy szöveget adaptálnia kell, ami már jóval összetettebb feladat. Ám mivel a zene is igen fontos szerepet kap az előadásainkban, ezért természetesen abban is lehet kanalam. Nagyon érdekes látni azt, hogy egy-egy előadás hogyan öleli fel azt a sokszínűséget, amely a létrejöttét megelőző munkafolyamatot jellemezte, és miként válik autochton egységgé, miközben külön-külön dolgozunk a szövegen, a zenén, a szcenográfián, a rendezésen stb. Ennek a részeseként azt kell mondanom, hogy egyetlen összművészet létezik, és annak vannak különféle aspektusai. Az alapjelek és az alapimpulzusok ugyanis ugyanazok. Mi jelekkel, motívumokkal, rendszerekkel dolgozunk, és ezek minden művészeti ágban ugyanúgy megvannak, csupán az anyaga más az adott művészeti ágnak. És ez a komponáltság az igazán érdekes, az, hogy ez az egész egyszer csak összenő, és kiad valamit, amit úgy hívunk, hogy előadás.

Mekkora kihívást jelent számodra, hogy azt a komponáltságot, ami benned megszületik – legyen szó akár szövegről, akár zenéről –, másoknak is átadd?

– Nagy kihívást jelent, és olykor bizony nagy harc folyik munka közben, mert több ember gondolata kell hogy elnyerjen egy olyan pozitív interferenciát, amelyből azután egy még izgalmasabb, még erőteljesebb hullámzás alakulhat ki. A két vagy több gondolat ugyanis nem olthatja ki egymást, hanem egy újabb dimenziónak kell megszületnie belőlük. Ehhez nyilván olyan személyeket kell meggyőznöm, akiknek hozzám hasonlóan megvan a maguk meggyőződése. És ezzel ők is ugyanígy vannak. Ám mivel a kollégáim is éppen annyira megértőek és együttműködőek, mint én, ezek a külön-külön elgondolások egy idő után szinte mindig egy irányban haladnak, és így viszonylag könnyen megtermékenyítődik az a gondolat, amelynek alapján megszületik a végeredmény. Ezt az átadást én így fogom fel. Persze nem egyszerű megfogalmazni azt, hogy hol ragadható igazán üstökön a színház. A minap azt mondtam valahol, hogy a színház valamelyest egy Erős Pistá-s üveghez hasonlít, amiben temérdek mennyiségű paprika koncentrálódik a maga ízével és a maga erejével. Hasonlóképpen jelenik meg a színházi valóság is a hétköznapi valósághoz képest, hiszen az is valaminek a szüzséje, valaminek az olyan koncentrátuma, amelyet ha az ember megtekint, akkor mindig valamiféle összigazságot lát. Ennek a kivonata az, ami a színházban megjelenik, és bizony nem kis munka kell ahhoz, hogy ezt a szintet el tudjuk érni.

A Nemzeti Színházban számos előadás és egyéb projektum fűződik a nevedhez. Kiemelhetünk néhány olyat, amelyekre különösen büszke vagy?

– Azzal kezdeném, ami most zajlik. Ez egy Jean Cocteau-dráma, amit Dér András rendez majd. Ennek a szövege éppen most van születőben, a meglévő fordítást ugyanis, amit még Heltai Jenő készített el, egy picit átalakítjuk, és megpróbáljuk maibbá tenni, lehetővé téve ezáltal, hogy a mára vonatkoztassuk az egyébként önmagában is igen izgalmas cocteau-i világot. A darab pszichológiai szempontból is rendkívül érdekesnek tekinthető, hiszen színészekről szól, illetve arról, hogy miként élik meg a színpadi életük és a privát életük között feszülő ellentétet, és ettől eléggé pszichologizáló jellegű a mű, amely más aspektusból könnyednek is tekinthető, hiszen alapvetően egy szerelmi háromszöget dolgoz fel. De említhetném Carlo Goldoni Házasság Palermóban című vígjátékát is, amelyet Kiss Csaba rendez, és amelynek a bemutatója szintén a közeljövőben lesz. Ehhez az előadáshoz dalokat írtam, amit ugyancsak nagyon élveztem. A legbüszkébb azonban talán továbbra is a Don Quijotera vagyok, ami a múlt évad elején született meg, és gyakorlatilag saját művemnek tekinthető, hiszen Cervantes szövege alapján írtam meg azt a drámát, amely a Nemzeti Színházban bemutatott darab alapjául szolgál. Ami pedig az egyéb projektumokat illeti, elsőként mindenképpen a MITEM fesztivált, azaz a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót emelném ki. Ezt a találkozót a jövő év tavaszán immár ötödik alkalommal szervezzük meg, és a világ minden tájáról várunk résztvevőket. Ennek a fő szervezője egyébként Kulcsár Edit kolléganőm, de mindannyian igyekszünk hozzátenni a saját ötleteinket. Ez egy nagyon fontos része a munkánknak, hiszen korábban ilyen volumenű és ilyen színvonalú színházi fesztivál nem volt Magyarországon. De vannak egyéb olyan rendezvényeink is, amelyek a Nemzeti Színházban zajlanak, és bár nem kötődnek szorosan hozzá, mégis rendkívül fontosak számunkra, mint például a különféle gyermekműsorok, a hátránnyal élők műsorai és az egyéb programok, hiszen szerencsére – ahogyan mondani szokás – sok kéményből füstöl ez a gyár.

Egy elismerés mindig kiváló lehetőséget kínál a visszatekintésre és az előretekintésre is. Ha mai szemmel visszatekintesz, akkor mennyire volt egyenes ez az út, amit az elmúlt évek során bejártál, illetve milyennek látod a folytatást?

– Ha a munkahelyeimet vesszük alapul, akkor egyáltalán nem volt az, hiszen annak idején a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központban kezdtem dolgozni, azután voltam rádiós szerkesztő, majd éveken át tanárként dolgoztam, most pedig már ötödik éve a Nemzeti Színház dramaturgja vagyok. Mindennek azonban nyilvánvalóan van egy közös nevezője, és ennek folytán úgy érzem, hogy ezek a tevékenységek bennem egységesültek. Ugyanúgy, ahogyan a tanítás egyfajta szereplés – legalábbis egy darabig –, a mostani munkámban is van egyfajta szereplés, annak ellenére, hogy én magam nem állok ki a színpadra. Az, amivel foglalkozom – az irodalom és a zene –, megengedi, hogy különféle munkák révén vagy éppen azokon keresztül tudjam azt prezentálni. Ilyen szempontból tehát egyenesnek látom azt az utat, amit bejártam, legalábbis eddig mindenképpen. Azt, hogy a folytatás milyen lesz, egyelőre nem látom, jövőt tervezni ugyanis egyáltalán nem könnyű, hiszen ahogyan más intézményekben, úgy a Nemzeti Színházban is mandátumokra választják az igazgatókat. Egy színházban általában addig marad együtt egy csapat, ameddig az igazgató mandátuma tart. Mi most az ötödik évnél tartunk, és ez az utolsó közös évadunk. Nem tudom, hogy utána mi következik, nyilvánvalóan mindannyian azt szeretnénk, ha Vidnyánszky Attila újra megpályázná az igazgatói posztot, és ezáltal a jövőben is képviselni tudnánk azt az ügyet, amelyet az elmúlt évek során képviseltünk, és amelyért az elmúlt évek során dolgoztunk. Terveink természetesen vannak, nemcsak a mostani évadra vonatkozóan, hanem azon túlmenően is, az azonban, hogy lesz-e lehetőségünk a megvalósításukra, már nem kizárólag rajtunk áll.                                                                                                                                                        

„Mindig egy fütyörésző ember voltam”

Verebes Ernő életében összefonódott az irodalom, a zene és a színház

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ (VM4K) vendége volt nemrég Verebes Ernő költő, zeneszerző, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja, akivel Gruik Ibolya, lapunk újságírója/szerkesztője beszélgetett. A Füttyraktár című irodalmi est során szó esett egyebek közt költészetről, zenéről, színházról, ezek összefonódásáról Verebes Ernő életében, valamint a nemzeti színházak szerepéről.

Mint hallhattuk, a zentai születésű Verebes Ernő vegyészmérnöknek készült, Újvidéken járt egyetemre, majd pedig a szarajevói zeneakadémia zeneszerzői szakán diplomázott. Budapesten folytatta a tanulmányait, utána visszatért Zentára, a Művelődési Házban dolgozott színházi szakemberként, művelődésszervezőként, mindeközben pedig számos kötete jelent meg.

– Mindez talán nem is útkeresés, inkább egy út meglelése minden alkalommal. Most már igyekszem nem szétválasztani ezeket a pályákat magamban, hanem egyesíteni. Az, hogy ebből az egyesítésből mi jöhet létre, számomra mindig nagy titok. Dramaturgként dolgozva látom, hogy csak ez a hivatás mennyi mindent egyesít magában, és mennyire különbözőképpen lehet ezzel is foglalkozni – magyarázta Verebes Ernő széles körű tevékenységét, majd pedig megtudhattuk, hogyan találkozott az életében az vers és a zene.

– Számomra a vers mindig is fontos volt, és a mai napig az. Másokhoz hasonlóan én is úgy éreztem, hogy kell egy megmutatkozási mód, és nem feltétlenül a szereplésre gondolok. Ebbe beleszól az is, hogy melyik az a terület, amelyikhez jobban kötődöm – vajon a szöveg vagy a zene világa –, és miért van így. Ha jó a hallásom, kötelező-e élnem ezzel, miközben a szövegvilág is vonz. Így ez a kettő talán párhuzamosan jött nálam. A versírás korán kezdődött. Kiskamasz koromban úgy akartam tenni, mintha költő lennék. Ez nyilván sokakkal így volt. Egyszer csak kezdtem ráébredni arra, hogy ez az eljátszott valaki valójában én vagyok. Ebből jött a felismerés, hogy ezt már nem tudom kikerülni. Hasonlóképpen alakult a zenével is. Mindig egy fütyörésző ember voltam, dallamokat találtam ki, és ezeket fütyörésztem. Ez a fajta zeneiség szintén bennem maradt. Próbáltam ezeket szétválasztani, mert a bölcs ember nem mindent akar azonnal, hanem kiválasztja, merre halad tovább. Ez függ a neveltetéstől és az iskolától is. Érdekelt a matematika is, mert arra is rájöttem, hogy a tudományos rendszereknek sok közük van a művészeti rendszerekhez is. Egyik művészeti forma sem épülhet ki anélkül, hogy magába ne olvassza azokat a tudományos rendszereket, amelyeket a diákok kínnal-keservvel igyekeznek megtanulni. Világossá vált számomra, hogy ez kamatoztatható, a zenei formatanban és a dramaturgiában is léteznek logikus folyamatok. Idővel ez kapaszkodó lett a határozatlanságomban, és mertem más utakra is lépni. A vegyészet után így jött a zene. Ehhez nagyon sokat tett hozzá a családom. Egyfajta természetes közeg vett körül, amely meghatározta, hogy egyáltalán merjek ilyen irányban gondolkodni. A szüleim ezt megértették. Sok történetet tudok a barátaimtól, hogy ez náluk nem így volt. Nekik meg kellett harcolniuk azért, hogy azt válasszák, ami vonzza őket. Ellenállásba ütköztek. Nálam ez nem volt. Persze az én szüleim is jobban szerették volna, hogy orvos legyek, de engem nem ez vonzott. Nem győzök hálás lenni a családomnak, amiért lehetővé tették, hogy naiv bukdácsolások útján is elő tudjam hozni az álmaimat – hallottuk Verebes Ernőtől, aki visszaemlékezett zentai ifjonc éveire és arra, ahogyan megírta első rockoperáját.

– Úgy érzem, hogy Zenta mindig is termőtalaja volt a különleges dolgoknak. Függetlenül attól, hogy kis város, és, úgymond, a vakbélnyúlványban maradt. Mégis volt valami titka, és most is van. A hetvenes évek vége nagyon jó időszaknak számított, sokan kezdtek el zenélni. Ennek sodrát még mindig érzem. A nyolcvanas évek közepén, amikor huszonévesek voltunk, úgy döntöttünk a barátaimmal, hogy valami nagy dolgot csinálunk. Ebből jött az, hogy Beszédes Istvánnal és Domány Zoltánnal megírtuk a Félkezű című rockoperát. Beszédes István volt a főszereplője is, és néhány dalszöveget is ő írt. Egy amatőr társulattal hoztuk létre, amely akkor bontogatta a szárnyait. Később ebből a társulatból kikerültek olyanok is, akik hivatásosan folytatták a szakmát. Ez a rockopera nagy szám volt Zentán, nem is tudtuk, hogy mekkora. Színpadra álltunk, élő zenekarral, jó kedvvel és óriási vággyal. Ami csodálatos, hogy a felvétel még a mai időkben is hallgatható, persze ha most csinálnám, teljesen áthangszerelném. Az akkori viszonyokhoz képest sok helyen játszottuk, például Kanizsán, Adán, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szarajevóban. Később a Hideg esőt készítettük, ami egy komolyabb próbálkozás volt. A zentai 1991-es háborúellenes tüntetések kapcsán keletkezett, amikor visszajöttek Tornyosról a katonák, a besorozottak, a városháza előtt megközelítőleg háromezer ember állt csendben, esett az eső, és közben a háború vészterhe hömpölygött felettünk. Erről Kontra Ferenc írt egy szövegkönyvet, én megzenésítettem, de ennyiben maradt. Nagy ötletek voltak, de a pályázatok nem sikerültek, és nem került soha színpadra. Ki tudja, egyszer talán még lesz belőle valami. Most már viszont nem írnék újabb rockoperát. Annak is megvolt a maga kora. Akkor is azt élveztem, ahogy a zene és a szöveg együtt él – szögezte le.

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, Füttyraktár címmel 2013-ban jelent meg Verebes Ernő kötete, amelyhez egy CD, azaz hangzóanyag is kapcsolódott. A kötet a hetvenes-nyolcvanas években keletkezett dalok gondolatvilágát gyűjti egybe. Ennek kapcsán fejtette ki, hogy miben mások a versek és a dalszövegek:

– A versek versekként, a dalszövegek dalszövegekként kezdenek születni. A dalíró és a költő startpozíciójában van némi különbség. Nekem is vannak megzenésített verseim, azokról tudom, hogy versek, de léteznek dallamok, amelyekhez szöveget írtam, azok inkább dalszövegek. Ez egy nagyon vékony válaszfal. A dal sokat jelent, uralja a mai a világot, a könnyűzenében kiváltképp, de a klasszikus zenében is. Ez mindig így volt, de a mostani időkben devalválódott a dal, talán a mennyiségéből kifolyólag, míg régen szent dolognak számított – véli Verebes Ernő, aki számos kötetet adott ki, a közös bennük viszont az, hogy az illusztrátor az öccse, Verebes György.

– Az öcsém festőművész és meglehetősen jó jazz-zongorista. Mindig is követtük egymást, és ez túlfut a művészeti szálakon. Nagyon jól tudunk együtt zenélni, de másokkal is. Nem is illusztrációkat készít, inkább egyfajta képzőművészeti lekövetését annak, amit írtam. Erre jó példa a zEtna kiadó által megjelentetett Előbb még örök című verseskötet, amelyben minden vers hatsoros és hatvan szótagos. Az egyik oldalon a vers, a másikon az öcsémnek az a grafikája található, amely a versre reflektál. Ez olyan, mint egy négykezes. Ennek a könyvnek ez az érdekessége – hallottuk Verebes Ernőtől, aki mind jobban a színházi világ részévé is vált, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgjaként is dolgozik:

– A zene és a szöveg összefonódása mellett egy újabb megmutatkozási módról van szó. Dramaturgként érdekes megnézni, hogy amikor a társművészetek egybecsengenek, hogyan hozzák létre az előadást. Egy előadás attól lesz jó, hogy az elemei pozitív interferenciában állnak, tehát a szöveg, a látvány, a zene és mindaz, ami kiteszi a színházat. Nem vagyok egy ízig-vérig színházi ember, mert túlságosan látom az elemeit. Az én dolgom az, hogy különösképpen a szövegre figyelve, a színházi részt domborítsam ki – mondta Verebes Ernő, és szólt Vidnyánszky Attila rendezővel, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójával folytatott régebbi és újabb együttműködéséről.

– Ez egy több évtizedes kapcsolat, és visszanyúlik Zentára. Attila Kijevben diplomázott, első rendezése Zentán volt magyar nyelven. Erre úgy kerül sor, hogy elhívtuk Jeles Andrást, de megbetegedett. Az ő asszisztense lett volna Vidnyánszky Attila, így neki szóltunk. Eldöntötte, hogy megrendezi Machiavelli Mandragóráját. Akkortájt a Művelődési Házban dolgoztam. Attila régióbeli színészekkel három hét alatt megrendezte az előadást, amely nagyon sikeres lett, és sok helyre utaztattuk. Az előadáshoz a dalokat próbaszünetekben írtam, és ezt Attila nagyon praktikusnak találta. Ekkortájt léptünk a kilencvenes évekbe, az elkövetkező évtizedet pedig színházilag is megszenvedtük. Sokáig nem is tudtunk együttműködni Attilával. 2000-ben, az első kötetem, a Griff kapcsán jött elő egy ötlettel. A kötetben található egy áleposz Sardaffas, a hímboszorkány címmel, és ez annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, írjak belőle egy darabot. Addig ösztökélt, míg végül is megírtam, zenét is szereztem hozzá, ő pedig megrendezte Zsámbékon. Nagy sikerrel játszotta a beregszászi színtársulat, megközelítőleg százszor. Utána felkért egy másik darabra, ez volt a Kioldás. A Liberté filmet 2006-ban rendezte, én írtam hozzá a zenét. Néhány évvel ezelőtt vittük színre Attila rendezésében a Don Quijotét, Reviczky Gáborral a címszerepben, Bodrogi Gyula pedig Sancho Panzát játszotta. Nagy kihívás volt. A regényen kívül léteznek feldolgozások is, ezeket is átnéztem, de végül maradtunk a regénynél. Attila megkedvelte a szöveget, nemcsak hogy nem húzott belőle, de még hozzá is tett. Az pedig már nekem volt sok. A lényeg az, hogy élveztük, szerették a színészek is, habár volt bennem félelem. Féltem, mert, úgymond, könnyen megeszik az embert, ha mellényúl. Együttműködtünk továbbá a Tóth Ilonka 1956-os évfordulóra készített 2016-os produkció kapcsán is. Ez Szilágyi Andor drámája volt, ő sokat foglalkozott Tóth Ilonkával, én pedig a dramaturgi teendőket láttam el. Ezen a témán még sokan rágódnak, egy örök történelmi rejtély marad. Úgy vélem, hogy ez esetben a hit számít. Tóth Ilonkával kapcsolatban nem a jogi precedenseket és igazságokat kell keresni, a hangsúly inkább azon van, ahogyan megpróbáljuk újratárgyalni az egészet – tudtuk meg Verebes Ernőtől, aki a nemzeti színházak kérdését is feszegette.

– Ez komoly téma, mert a nemzeti színházak fogalma kérdésessé vált Európában. Németországnak nincs is nemzeti színháza. Akad olyan, amely ezt a funkciót tölti be, de nem úgy hívják. Viták folynak arról, hogy a nemzet fogalma hogyan költözhet be a színház világába, amikor a színháznak a tiszta és a bántatlan művészetről kellene szólnia, a nemzet fogalma pedig eszmei útirányt ad. Úgy gondolom, hogy nálunk nem erről van szó. A nemzet fogalma inkább egy felelősséget jelent, nem azt, hogy megpróbáljunk kielégíteni bizonyos konzervatív esztétikai igényeket. Az előadásaink nem ilyenek, viszont az, hogy nemzeti, olyan terhet ró a színházra, ami más színházakra nem vonatkozik. Ez a repertoár széleskörűsége, ennélfogva, nem lehet rétegszínház. Ezt nehéz elérni, mert egyik réteg mindig sűrűbben jár színházba, és ekkor a másikat próbáljuk megszólítani. Átfogó képet a színházról csakis egy nemzeti színház tud adni. A közösségalkotás, ami a budapesti Nemzeti Színházat jellemzi, abból is áll, hogy meghívjuk játszani azokat a külhoni magyar színházakat is, amelyek ennek a közösségnek a részét képezik, függetlenül attól, hogy egyes előadások mit képviselnek. Mindez nagyon bonyolult. A nemzeti színházak a szakmát, az esztétikumot és a közösségi létet tartják egyben, egy rétegszínháznak viszont ez nem feladata – fejtette ki Verebes Ernő.

Szellemi közösség és szakmai átjárhatóság

A zentaiságom nem szenvedett csorbát azzal, hogy már nem a Tisza-parti városban élek, hiszen én a mai napig zentai maradtam — vallotta egy vele készített beszélgetésben Verebes Ernő zeneszerző, irodalmár, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja.

* Az újvidéki és a szarajevói egyetemi évek után Budapesten voltál ösztöndíjas, majd visszajöttél Zentára dolgozni. Később huzamosabb ideig Szabadkán tanítottál, 2013-tól pedig a munkahelyed ismét a magyar fővároshoz köt.

— A ’90-es évek legelején, amikor felkerültem Budapestre, az akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára ösztöndíjasként, lett volna lehetőségem, hogy Magyarországon maradjak. Békéscsabán tanítottam, de hoztam egy döntést, és visszaköltöztem Zentára. Korábban is számos szállal kötődtem az anyaországhoz, hiszen a határok átjárhatóságával szakmai értelemben is megváltoztak a viszonyok. Nyugodtan mondhatom, hogy folyamatosan menet közbeni állapotban voltam. Zenta a mai napig a fő lakóhelyem, de most már Budapesten is otthon vagyok, ott dolgozom. A sorsunkat meghatározó menni vagy maradni kérdés számomra nem azt jelenti, hogy itt vagy ott, hanem itt és ott. Az és szócskában benne van az út, az ingázás, a kettősség, mely a mai napig meghatározza az életérzést, melyben vagyok. Állandó jelleggel valamiféle hídon érzem magam, de a munkám konkrétan Budapesthez köt. Ebben a léthelyzetben kell felfedezni, megtalálni azt a többletet, amely nemcsak lehetőség, hanem hídépítés is, a kétfajta mentalitásnak az ötvöződése. Ezt próbálom magamban összetömöríteni, amikor menet közben vagyok. Budapesten, a Nemzeti Színházban számtalan olyan kihívás ért, amely miatt testileg-lelkileg ott kell lennem, de Zentát sem tudom elfelejteni, sem ezt a házat, ahol beszélgetünk, sem a Tisza-partot. Nekem ez a sors jutott, és őszintén szólva örülök is ennek, mert úgy érzem, amennyit odaviszek, annyit haza is hozok. Számomra az a legfontosabb, hogy valamiféle egyensúlyteremtésben legyek.

* Nagy kihívásként élted meg, amikor a Nemzeti Színházba hívtak dolgozni?

— Igen, annak tekintettem, másrészt viszont Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház vezetőjével van egy viszonylag hosszú, közös szakmai és barátságbeli múltunk. Nem gondolkodtam, azonnal elfogadtam a felkérést, mert a színház terén addig megvalósuló előéletünk ezzel kiteljesedni látszott. Aránylag ismeretlen terep volt számomra, mert kőszínházban még soha nem dolgoztam. Íróként, zeneszerzőként talán már avatottá váltam, de az a fajta rendszer, amelyet a Nemzeti Színház kínál vagy feladatként ad fel, nekem új volt. Különösen, ha az ember azonnal vezető dramaturgi pozícióba kerül. Elég nagy felelősség zúdult rám, sok olyan munkával találkoztam, amilyennel addig nem.  Beküldött drámák, írások, jelentkezések elbírálása, annak a meghatározása, hogy merre is megy ez a színház, melynek az épülete egy hajót formáz. Ennek immáron hét éve, és most már büszkén mondhatom, hogy egy sor olyan dolog áll a hátunk mögött, amelyet eddig Magyarországon nem csináltak meg. Gondolok a MITEM fesztiválra, az utazásokra, a vidéki színházak felfejlesztésére, az azokkal való kapcsolat kialakítására, ami egyúttal a határon túli intézményekre is vonatkozik. A Nemzeti Színház etalon, fogalom, és ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi színház is. A MITEM fesztivált, mely egy hatalmas színházi megmozdulás, hetedszer rendeztük volna meg, ha nem szól közbe a járvány. A jövő tavasszal ugyanazok a meghívottak jönnek majd el, akiket az idén vártunk, 16 országból mintegy 23 előadással. Ezenkívül a vidéki és a határon túli színházakkal való kapcsolattartás az egyik legfontosabb elképzelésünk. Ennek nyilván van egy didaktikai, érzületi szempontja is, mely valahol összefogja a Kárpát-medencei magyarságot. A kollégáim és én is számtalan előadást nézünk meg, s azok alapján születnek meg a vendégszereplések, valamint a kiutazásaink. Nemrégiben indult a Déryné Program, melynek az a célja, hogy a nézők minél szélesebb rétege férjen hozzá a minőségi előadásokhoz. A Nemzeti Színház előadásai méltóképpen képviselnek egy olyan színvonalat, amelyet majd reményeink szerint a 2023-ban rendezendő budapesti Színházi Olimpiára is elvihetünk. Négy éve Japán és Oroszország karöltve hozta létre ezt az eseményt, amelyen a mi előadásunk, a Bűn és bűnhődés is ott volt, Vidnyánszky Attila rendezésében. Ez a világ legjelentősebb színházi találkozója, egész Magyarország részt vesz majd rajta, és minden bizonnyal ez lenne a csúcsa annak, amit a Nemzeti eddig lebonyolított.

* Hogyan vészeltétek át a járványhelyzetet?

— Munkában maradtunk egész végig, internetes beszélgetéseket tartottunk, ami elég furcsa volt, hiszen ki a színházban ült, ki a lakásán, de azért tettük a dolgunkat. Folyamatos volt a tervezés, a jövő évi repertoár előkészítése, és közben számos vendégszereplést kellett lemondanunk. Szerencsére sok megírandó, megszerkesztendő teendő volt, ami segített az átvészelésben, és azóta már egy próbafolyamatban is benne vagyunk. Márai Sándornak A kassai polgárok című drámáját visszük színre augusztus 16-án Szabó K. István rendezésében, a darabnak én vagyok a dramaturgja és a zeneszerzője is. A rendező majdnem a szomszédomban lakik, gyakran meglátogattuk egymást, megbeszéltük a dolgokat. A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciójában jön létre az előadás, előbb Gyulán, majd szeptemberben a Nemzetiben láthatja a közönség.

* Korábban több interjúban is elmondtad, hogy leginkább zeneszerzőnek tartod magad, de úgy tűnik, mostanában inkább mással foglalkozol. És ha már itt tartunk, mi a helyzet a szépirodalommal, a versírással?

— Mostanában szerencsére ezen a téren is történtek változások. A beszélgetésünk előtt egy csantavéri stúdióban voltam, ahol A kassai polgárok zenéjét vesszük fel. Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen összefüggések is vannak, itthon csinálom a zenét, melyet Pestre viszek fel. Emellett a magyar kultúra napjára is készült egy műsor, melyet Zentán mutattunk be, és én voltam a rendezője meg a zeneszerzője. Egyébként legalább egy éve történt, hogy zenét írtam, vagyis ez a terület valóban egy kicsit kikerült a látókörömből, ami zavart és bántott is. Most ilyen szempontból is „visszaújulok”. Ami a kérdésed második részét illeti, igen, írok, és ez szintén nagyon fontos számomra. Vannak felkéréseim, melyeknek eleget teszek, de ha nem volnának, akkor sem feledkeznék meg erről a lehetőségről.

* Az egyetemi éveid után voltál-e Szarajevóban?

— Igen, több ízben is. 1989-ben jöttem el onnan egy zeneszerzői diplomával a zsebemben. A ’90-es években egyszer átutaztunk, majd amióta a Nemzetiben vagyok, kétszer is részt vettem az ottani MESS fesztiválon, mert onnan is szeretnék előadásokat meghívni a MITEM fesztiválunkra. Van összehasonlítási alapom, Szarajevó most más, mint egykor volt, de ami a színházi életet illeti, továbbra is nagyon releváns városnak számít. A balkáni városok sorában nekünk Belgráddal, Zágrábbal, Ljubljanával, Mariborral, Szkopjéval vannak jelentősebb kapcsolataink, Szarajevóval és Podgoricával még nincsenek, de nagy eséllyel ezen hamarosan változtatni tudunk. Az exjugoszláv köztársaságokat tekintve ez egy sikertörténet, melybe belefogtunk, és folytatni is szeretnénk.

* A Nemzeti Színháznak bizonyára az idei év kapcsán is vannak fontos vállalásai.

— Nem a Trianon szót akarom kimondani, de kénytelen vagyok, hiszen évforduló van. A nemzeti összetartozás éve az, ami az idén mindent átszőtt. Ezt az érzületet próbáljuk mi is a Nemzeti Színházban különféle műsorok kapcsán megvalósítani, és kiterjeszteni a Kárpát-medencére. Egyesek szemszögéből ez már túltárgyalt kérdés, számomra viszont nem az, mert egyszerűen a zsigereimben érzem az igényt, hogy megvalósuljon, és ebben senki nem tud megzavarni. Van egy átjárhatóság a határokon, egy szellemi közösség, mely működik, hiszen úgy tudok közlekedni az egész Kárpát-medencében, ahogy hajdanán ezt az elődeink is meg tudták tenni. Nincs ebben semmi mellveregetés, ez ténykérdés, és ezt a tényt én a szívemben hordozom.