Skip to main content

Virág Gábor

helytörténész
művelődéstörténész
egyetemi tanár

A fotó forrása: https://hetnap.rs/cikk/A-kihivasok-mindig-csabitottak-10649.html

Az általános iskolát Csantavéren, a gimnáziumot (1959) Szabadkán végzi. 1964-ben az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén szerez diplomát. 1973-ban Budapesten nyelvészetből szerez bölcsészdoktori fokozatot. 1959 és 1960 között tisztviselő. 1965-től 1970-ig tanár Kishegyesen, 1970-től 2000-ig a topolyai gimnáziumban. 1994 és 1995 között a szabadkai óvóképző főiskola előadója, 1995 és 2007 között tanára. 1996-tól 2004-ig vendégtanár a belgrádi Filológiai Kar Magyar Tanszékén. 2005 és 2008 között a Bácsország főszerkesztője.

Fordításkötetek
További publikációk
Ezeréves a magyar iskola. In. Vojnits Tivadar (szerk.): Ezerszáz év új hazában, 896–1996. Önkormányzat, Topolya, 1996.
A hegyesi csata. In. Bosnyák István (szerk.): Délvidék, negyvennyolc. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a mai Vajdaság területén. JMMT, Újvidék, 2000.
A délvidéki magyar iskolatörténet krónikája 1526-ig. In. Bosnyák István (szerk.): A honfoglalástól Mohácsig. Millenniumi visszapillantás a délvidéki magyar kultúra első félezredére. JMMT, Újvidék, 2002.
A községi bíráskodás gyakorlata Hegyesen a 19. század elején. In. Pastyik László (szerk.): Évkönyv 4. 2013. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2014.
A topolyai Régisi Szent Ferenc Tanítás Társulata. In. Tomik Nimród (szerk.): Évkönyv 5. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület, Topolya, 2015.
A magyar családnevek és a jugoszláv közigazgatási gyakorlat. In. Kázmér Miklós–Végh József (szerk.): Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia. Budapest, 1969. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.
A legterheltebb család- és keresztnevek együttesének aránya Csantavér névállományában. In. Hajdú Mihály–Rácz Endre (szerk.): Név és társadalom. A III. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1981.
Kapisztránói János csodái jegyzőkönyvének személynevei. In. Balogh Lajos (szerk.): Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1989.
Családnév és telepítéstörténet. In. B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): Az 5. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Magyar Nyelvtudományi Társaság Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézete, Budapest, Miskolc, 1997.
Móringolás a bácskai Feketehegyen. In. Mezey Barna–Nagy Janka Teodóra (szerk.): Jogi néprajz – jogi kultúrtörténet. Tanulmányok a jogtudományok, a néprajztudományok és a történettudományok köréből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009.
Két test között. A test természetes és/vagy kulturális értelmezése
(Hungarológiai Közlemények. 2009/2., p. 106–112.)
Szerző
Kimeríthetetlen adattár
(Üzenet. 1974/10.)
Szerző
Csépe Imre személynevei
(Üzenet. 1973/11.)
Szerző
A szokások kultúrajellemző ereje
(Üzenet. 1978/10.)
Szerző
Egy nagyszabású vállalkozás kezdete (Penavin Olga – Mirnics Júlilia – Matijevics Lajos: Bácstopolyai helynevek)
(Üzenet. 1976/12.)
Szerző
Névőrzés és hagyományozás (Matijevics Lajos: Kishegyes és környéke földrajzi neveinek adattára)
(Üzenet. 1978/10.)
Szerző
Új tájnyelvi atlaszunkról (Penavin Olga – Matijevics Lajos: A jugoszláviai székelytelepek nyelvatlasza)
(Üzenet. 1979/7–8.)
Szerző
Egy nagyszabású vállalkozás kezdete
(Üzenet. 1976/12.)
Szerző
Új tájnyelvi atlaszunkról
(Üzenet. 1979/7–8.)
Szerző
Szótár és tárgyi néprajz
(Üzenet. 1976/11.)
Szerző
Barácius Zoltán. In. Virág Gábor: A topolyai Járási Magyar Népszínház. 1949–1959. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2011.
Szerző
Recenzió Besnyi Károly Rivaldafényben c. könyvéről
(Bácsország. 2014/4.)
Szerző
Szakirodalom az alkotóról
Csantavér családnevei
Kirké és Eurosz szolgái a bácskai tájon (Topolya mezőváros históriája)
Szerző
Iskolatörténet – mai tanulságokkal. Virág Gábor: A topolyai iskolák története (1750–1944). In. Szeli István: Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
André István dicsérete. In. Bori Imre: Hétről hétre. Tíz év feljegyzéseiből. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1998.
Szerző
Szociográfiák nyomában. Írások szociográfiákról. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 1997.
Szerző
Virág Gábor: Feketicsi móringlevelek. In. Bácsország. 2006/38.
Szerző
Nemzeti közösségünk létfontosságú színhelyei
Szerző
Virág Gábor: Kishegyes iskolatörténete. In. Bácsország. 2010/53.
Szerző
Elolvasom

Volt egyszer egy színház

A napokban azonközben, hogy a körülöttünk levő világ s magam is az ünnepre készültünk, szerényebben, mint valaha, egy könyvvel foglalkoztam, mert elvállaltam, hogy a két ünnep között bemutatom, mondok róla néhány tőlem telhető szót. Természetesen olyan könyvről van szó, amely hozzám közel áll, különben nem vállaltam volna bemutatását. Közeli, mert tárgya érdekel, abba a körbe tartozik, amelyben az engem foglalkoztató témák tartoznak. Színházi könyv. Egészen pontosan színháztörténeti, ami ugyanaz, mint bármelyik színházi tárgyú kiadvány és mégis más. Attól, hogy színjátszásunk egy időben keskeny szeletét dolgozza fel, azt a tíz évet, amikor Topolyán Járási Magyar Népszínház volt. Ennek történetét dolgozta fel Virág Gábor, a fáradhatatlan helytörténész. Testes könyv, ebben a tárgyban nálunk a legtestesebb.
Ha színházi könyvről írok/beszélek, gondoltam, akkor bevezetőként legillőbb színészt idézni, pontosabban a színészkirályt, Latinovits Zoltánt. Ő írta: „a színész halála után csak emlékek maradnak. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot”.
A színház sorsa is ilyen, mint a színészé, aki a színház lelke, aki nélkül nincs színház. Olykor alig marad utána valami, kivált, ha nincs intézményes hagyományőrzés, mint errefelé volt akkor, amikor a topolyai színházat felszámolták. Ezért nevezném bátornak Virág Gábor vállalkozását, hogy szinte a semmiből megírta ennek a színháznak a történetét.
Tudjuk, miféle emlékőrző dokumentumokra támaszkodhat az a kutató, aki akárcsak egy mindössze tíz évig létezett színház történetét akarja megírni. Felhasználhat az előadásban történő minden változást, minden effektust tartalmazó rendezőpéldányokat, ha arra kíváncsi, milyen látványelemekre építettek, tanulmányozhatja az előadások díszlet- és jelmezterveit, megismerheti a műszaki adottságokat. Az alapítólevéltől a számla- és pénztárkönyvön át az esténként vezetett előadásnaplóig böngészve megismerheti a színház szervezeti felépítését és működését, láthatja, milyen anyagi körülmények között működött a színház, melynek történetét szeretné megírni. Ahhoz, hogy a társulatról legyenek ismeretei, kézbe veheti a színlapokat, műsorfüzeteket, a kritikákat, nyilatkozatokat, a fényképeket. Foglalkozhat az adott környezettel, melyben a színház élt, végezhet közönségszociológiai kutatásokat és így tovább és így tovább. Van mire építenie annak, aki színháztörténetet akar írni.
A topolyai színház esetében azonban vajmi kevés fogódzó kínálkozott a kutató számára. Nincs meg az alapítólevél, nincsenek rendező- vagy súgópéldányok, nincs leltárkönyv, amiből látható lenne, milyen jellegű darabokat játszhattak, nincs – ha volt egyáltalán – előadásnapló. Van néhány pénztári kimutatás, fizetésjegyzék, s vannak plakátok, színlapok, főleg pedig fotók és újságcikkek meg kritikák. Ennyiből kellett Virág Gábornak gazdálkodnia, s ennyiből hozta létre a topolyai színház történetét, amihez felvázolta az időben távolabbi, majd pedig közvetlen előzményeket, azt a gazdag műkedvelő életet, ami erre a közép-bácskai mezővárosra jellemző volt, s amelyből az 1949 és 1959 között ez a kiválóan teljesítő színház kialakult. A kutató érdeme, hogy a szórványos dokumentáció ellenére is igyekezett bemutatni a színház működését. Könyvének valódi értékét azonban a gazdag fotóanyag és a színészi lexikonnak nevezhető adattár jelenti. Az utóbbiból megtudni, a színészek közül ki mit játszott, a fotók alapján pedig következtethetünk a topolyai előadások látványvilágára és színészi játékstílusra. Arra, amivel Virág Gábor nem foglalkozik, de amihez könyve gazdag forrásanyagot nyújt azok számára, akik ehhez nála avatottabbak.
Csodálatosak ezek a színház egykor tagjai által rendelkezésre bocsátott fotók! Jól látható, hogy a szerény anyagi lehetőségek mellett ügyeltek arra, hogy az előadott darabok kor-, műfaj- és stílusbeli jegyeit hitelesen prezentálják, hogy a megidézett valóság illúzióját keltsék, ezt a föstött díszletképek sem cáfolják. Leltárkönyv nem maradt fenn, de a képek alapján ez akár rekonstruálható is lehetne. S ami talán még ennél is lényegesebb, a csoportjelenetek – ebből van a legtöbb – szépen példázzák az egymásra figyelő kollektív játék érvényesülését. Azt a közösséget összetartó igyekezetet, amely a topolyai társulatot általában jellemezte nem csak a színpadon, hanem a mindennapi életben is, melyben mindenki mindenes szerepet vállalt, ha kellett ruhát varrt, díszletet festett, súgott, kulisszát tologatott. Ugyancsak a képekről ismerszik meg az a – nyilván a műkedvelő előéletből hozott – túlgesztikuláló játék, amire kéz-, fej- és testtartás ismétlődő pózai utalnak.
Vélhetőleg nem csak a topolyaiak, hanem mindenki számára, akit érdekel kulturális hagyományunk, érdeklődéssel olvasható Virág Gábornak a vajdasági magyar színjátszás múltját feldolgozó, színháztörténeti köteteink immár népes családjának legújabb vállalkozását jelentő, számos tanulsággal szolgáló forrásértékű munkája.
Gerold László

Díjak, ösztöndíjak
Dátum
2008.